BME honlap | Oldaltérkép | Impresszum | HU | EN

Látássérülés

A látássérülés jelentősen megváltoztatja az érintett személy megismerő tevékenységét és alkalmazkodóképességét. A látássérülés meghatározása különböző szempontok szerint történhet, így orvosi szempontból (normálistól eltérő látás), jogi szempontból (kedvezmények igénybe vétele), munkaügyi szempontból (pályaalkalmasság) és pedagógiai szempontból.

A látássérülés mértéke a látásmaradvány szemészeti adatai alapján határozható meg. Azt, hogy kinek mennyi a látásmaradványa, a látásélesség vagy vízus mutatja meg. Ez a retina felbontóképességét kifejező mérőszám, amely a látássérülés fokát a teljes látás százalékában vagy tört formájában adja meg.

A látássérülés oka a szem valamelyik részének, vagy az ingerközvetítő látóidegnek a fejlődési rendellenessége, betegsége, sérülése, vagy pedig a kérgi látóközpont sérülése következtében kialakult működési elégtelenség.

Látássérült az a személy, akinél a két szemen korrekcióval (tehát szemüveg használata mellett) mérhető látásélessége az ép látás 30%-a (V: 0,3) vagy ennél kisebb, illetve látótérszűkülete nem több 20 foknál. A látássérültek csoportjába tartoznak a gyengénlátók, a vakok, és az aliglátók.

Fontos tudni, hogy a népszámlálási adatok szerint 21 ezer ember mondta magát olyannak, aki csak az egyik szemére lát. Ez az állapot nem minősül automatikusan látássérültségnek.

Gyengénlátók

Azok, akiknek az életvitelét nagymértékben korlátozza a csökkent látásteljesítmény, de az írás – olvasás tanítása szemen keresztül történhet, látásélességük: 10 és 30 % közötti (V: 0,1-0,3).

Vakok és aliglátók

Súlyos fokban látássérültek, azaz vakok és aliglátók azok, akik az írás-olvasás látó elsajátítására megfelelő segédeszköz alkalmazásával sem képesek. Számukra az olvasás megtanulását a dombornyomásos BRAILE – írás teszi lehetővé, látásélességük: 0 és 10 % közötti (V: 0-0,1).

Amikor látásról beszélünk, akkor elsősorban a közeli és a távoli látásélességre gondolunk, ám a látás képességének egyéb fontos tényezői is vannak. Ezek:

  • a perifériás látás,
  • a színlátás,
  • a kontrasztérzékenység,
  • és a látótér,

amelyek a különböző szembetegségek következtében eltérő mértékben sérülhetnek.

Az aliglátók például látják a nagyobb tárgyakat, súlyosabb esetben viszont csupán a fényt érzékelik. Az aliglátóknak több kategóriáját lehet elkülöníteni:

  • fényérzékelők: fény irányának megállapítására képesek.
  • ujjolvasók: 2 méteren belül megszámolják a feltartott kéz ujjait.
  • nagytárgylátók: mozgó, a háttérből kiemelkedő nagyobb objektumokat észreveszik.

Vak az, aki nem érzékeli a fényt sem. A látássérülésnek ilyen súlyos formája ritkán fordul elő.

Siketvakok

A látássérültek kisebb része vak, illetve egy részük siketvak. A siketvakok olyan emberek, akiknek egyidejűleg van hallássérülésük és látássérülésük is. Éppen ezért siketvaknak minősül például az is, aki egyszerre gyengénlátó és nagyothalló. A létszámuk nagyjából a vaknak minősített emberek harmadrésze.

Néhány praktikus tanács, ha találkozol egy látássérült emberrel

A látássérülteket nem ismerő emberek legtöbbször zavarban vannak a velük való találkozástól és kapcsolattartástól. Pedig a látássérült emberekkel nem nehéz a kommunikáció, ha nyitottak vagyunk és minden felmerülő kérdést és problémát megbeszélünk az illetővel. A legfontosabb, hogy a vak ember számára nem érzékelhető dolgokat tegyük érzékelhetővé: mondjuk el, hogy mi van a környezetében, amit nem lát (és fontos lenne látnia), adjuk a kezébe azt, amit másnak felmutatnánk.

Néhány praktikus tanács a gyakran adódó és zavart okozó helyzetekre:

  • Adjunk hangot, ha közelítünk, hogy elkerüljük az ütközést, és a vak személy tudja, hogy valaki közeledik hozzá. Ez lehet köszöntés vagy egy egyszerű mondat, nem a tartalma a lényeges, hanem hogy a hangból tájékozódni tudjon az illető, hogy ki érkezik.
  • Az első egy-két alkalommal mutatkozzunk be, de általában a látássérült emberek nagyon hamar megtanulják hangról felismerni az embereket. Ezért több alkalom után már nem feltétlenül kell bemutatkoznunk, elég ha köszönésünkkel felismerhetővé tesszük magunkat.
  • Sokszor problémát okoz a kézfogás. Legyünk rugalmasak: ha a látássérült ember nyújtja a kezét, fogjuk meg a kinyújtott kezet. Ha fontosnak érezzük a kézfogást (talán inkább férfiak esetében), érintsük meg a vak ember kezét, hogy tudja, merre nyújtsa a kezét. Ha nem érezzük fontosnak, hagyjuk el a kézfogást.
  • Ne féljünk néven nevezni a tényt, hogy az illető nem lát. Nem kell eufémisztikus kifejezésekkel bajlódni: nem látó, gyengénlátó, világtalan stb., nyugodtan megnevezhetjük, hogy az illető vak és azokat a problémákat, amik ebből előadódnak. Használjuk azokat a kifejezéseket is, amiket a hétköznapi nyelvben természetesen használunk és a látással kapcsolatos szavak, kifejezések (pl. „Rég láttam már”, „Nézze meg!”, „Látta a TV-ben…?”, vagy a színek megnevezése stb.) Ne csodálkozzunk, ha a látássérült emberek is használják ezeket.
  • Több látássérült emberre jellemző, hogy sokat beszél. Jelezzünk vissza, finoman állítsuk le ezt (pl. „Rendben van, ezt már megbeszéltük” vagy „Igen, értettem, hogy mire gondolt”). Hasonló okból szükség lehet rá, hogy véget vessünk a találkozásnak egy kedves, de határozott mondattal: „Sajnos nekem mennem kell”. Sokkal jobb ezt megtenni, mint szenvedve hallgatni a szóáradatot, és később kerülni a találkozást az illetővel.
  • A sok beszédhez hasonlóan mindenféle más rossz tulajdonsága vagy kellemetlen szokása is lehet látássérült embereknek, éppúgy, mint bármelyik jól látónak. Azért mert látássérült ember, ne érezzük azt, hogy tapintatosnak kell lennünk. Ez álszemérem, ami nem segíti a kapcsolattartást. Legyünk nyíltak és őszinték, és kezeljük úgy a látássérüléstől független problémákat, mint bármelyik látó embernél.
  • A látássérült emberek kísérésének technikái részletesen ki vannak dolgozva, akinek munkája során erre szüksége van, érdemes azt elolvasni. Alapelvként fontos tudnunk: mindig úgy vezessük a látássérült embert, hogy a látó ember menjen elöl, és tartsa a karját, hogy a látássérült belekapaszkodhasson. Így a látó ember saját testével védi a látássérültet az előadódó akadályoktól. Emellett mondjunk el mindent, ami veszélyforrás lehet: közeledő lépcsőt, szintkülönbséget vagy más felületi egyenetlenséget, útban levő tárgyat, különösen azokat, amelyek nem hallhatók vagy más módon nem érzékelhetők.
  • A látássérült emberekkel való kapcsolattartásra a legjobb tanács: kérdezz meg mindent, ami gondot okoz, vagy amit tudni szeretnél. „Hogyan segítsek?” - ezzel a kérdéssel sok ügyetlenség és baleset megelőzhető. A látássérült ember pedig el fogja mondani, hogy mi az, amit felolvassanak neki, és mit tud ő maga elolvasni, megtalálja-e egyedül a mosdót vagy szüksége van-e segítségre. Ne próbáljuk meg kitalálni, hogy mire van szüksége, hanem inkább mindent kérdezzünk meg. Lehet olyan kérdés, amivel kapcsolatban bizonytalanok vagyunk, hogy nem esik-e rosszul, pl. hogy mikor vagy hogyan veszítette el az illető a látását, vagy hogyan old meg egy-egy mindennapos élethelyzetben előadódó feladatot. Ilyenkor kérdezzük meg, hogy zavarja-e, ha erről beszélünk, és aszerint folytassuk a beszélgetést.
  • A látássérült emberekkel való nyílt és jó kapcsolat kialakításának legjobb ismérve, ha már elfeledkezünk arról, hogy az illető nem lát. Nem viselkedünk másképp, néha tévedésből olyasmit mondunk vagy teszünk, ami csak jó látás birtokában érthető. Mire ez a fesztelen kapcsolattartás kialakul, már a látássérült emberrel együtt fogunk mosolyogni ezen és utána kijavítani a hibát.

Források

http://szulosegito.motivacio.hu/latasserules-definicioja

http://okt.ektf.hu/data/szlahorek/file/kezek/03_david_04_15/522ltssrls.html

http://szulosegito.motivacio.hu/latasserules-definicioja

https://fszk.hu/wp-content/uploads/2016/05/latasserult_emberek_elemi_es_fog_rehab.pdf