BME honlap | Oldaltérkép | Impresszum | HU | EN

A kapcsolatok kommunikációs buktatói

Egyik alapvető szükségletünk a másik ember közelségének keresése. Szükségünk van arra, hogy azt érezzük, nem vagyunk egyedül a világban, tartozunk valakihez. Ha azonban nincs helyén önértékelésünk, a másik személlyel való igazán intim közelség, kötődés diszkomfort érzést is kiválthat belőlünk.

Virginia Satir, híres családterapeuta szerint a kapcsolati problémák egyik fő oka az alacsony önértékelés. Több évtizedes munkássága során azt kutatta, hogyan lehet teljes emberré válni. Egy interjúban azt mondta: 

„Nem az határozza meg a sorsunkat, ami velünk történik, hanem az, ahogyan a történésekkel megbirkózunk.”

Ha azonban valakinek alacsony az önértékelése, akkor egy feszültséggel teli konfliktushelyzetben fenyegetve érezheti magát, és a negatív visszajelzés vagy a visszautasítás elkerülése érdekében (gyerekkorban rögzült) diszfunkcionális kommunikációs mintázatokkal reagálhat. A Satir által leírt négy kommunikációs mintázat azt a célt szolgálja, hogy eltakarjuk vele sebezhetőségünket, gyengeségünket, megbántottságunkat, védve ezzel bizonytalan önértékelésünket. Ugyanakkor ezzel nem csak gyengeségünket, de valódi érzéseinket is elrejtjük, amely akadályozza a két ember közötti valódi intimitás kialakulását. Aki így kommunikál, tulajdonképpen kettős üzenetet közvetít. Gyakori, hogy a non-verbális jelzések nincsenek összhangban a szavakkal. A következő négy kommunikációs forma valószínűleg ismerős mindannyiunk számára; vagy azért, mert időnként alkalmazzuk valamelyiket, amikor fenyegetve érezzük önértékelésünket, vagy pedig azért, mert már volt alkalmunk megtapasztalni egy hozzánk közel álló személy által.

  1. Az engesztelő: aki ezt a mintát alkalmazza, az békítő, önalávető módon reagál a másikra konfliktushelyzetben. Nem mer ellentmondani, nem fejezi ki például haragját, vagy fájdalmát, és ezzel elkerüli a konfliktust, illetve azt, hogy a másik fél dühös legyen rá. Ők ilyenkor figyelmen kívül hagyják saját akaratukat, vágyaikat, céljaikat, mert rettegnek a másik fél szeretetének elvesztésétől, a másik nélkül nem érzik magukat értékesnek. Önalávető mondat pl.: „Minden úgy fog történni, ahogy te szeretnéd!” – „Csak azért élek, hogy boldoggá tegyelek!”
  2. A vádló: a másikat kritizálja, bírálja azzal a céllal, hogy önmagát védje. Tulajdonképpen ezzel eléri, hogy a másik fölé kerekedjen, félelmet keltsen benne, és a másik embert akár el is hallgattassa. Az, aki gyakran használja ezt a mintázatot, nagy valószínűséggel egyáltalán nem képes segítséget kérni, és sajnos fel sem ajánlják neki általában, mivel a környezete erősnek és magabiztosnak éli meg, pedig belül nagyon magányos. Vádló mondat például: „Megint te vagy a hibás!”, „Soha semmit nem csinálsz jól!”
  3. Az okoskodó: racionális érvekkel igyekszik mindent megmagyarázni, intellektualizál. Olyan, mintha az érzelmek létezéséről tudomást sem venne, vagy bagatellizálja azokat. Sem mimikájában, sem mozdulataiban nincs jele érzelmeknek, unott, monoton, rideg hangon közli mondandóját. Többnyire ezzel is azt lehet elérni, hogy a másik alávetettnek, szinte megsemmisültnek érzi magát mellette, ő viszont elkerüli azt, hogy megélje saját sérülékenységét.
  4. A zavarodott: az a típus, aki úgy tesz, mintha nem is történt volna semmi, mintha nem is lenne fenyegetés. Előfordul, hogy nem válaszol, úgy tesz, mintha nem is hallaná, amit a másik mond, vagy valami nem odaillő dologgal reagál. Az is lehet, hogy egyszerűen kilép a helyzetből, és szó nélkül otthagyja a másikat. Így tulajdonképpen nem is vesz tudomást a fenyegetettségről. Ezeknek a személyeknek általában az a belső megélésük, hogy senkinek sem fontosak, senki sem figyel rájuk.

Összességében elmondható, hogy a fenti mintázatokat leggyakrabban a visszautasítástól való félelmünkben vetjük be. Nagy hátrányuk, hogy a felek közötti kommunikációt indirektté, bizonytalanná és őszintétlenné teszik, hiszen a valódi érzések (kétségbeesés, szomorúság, fájdalom, megbántottság, stb.) így nem bukkannak a felszínre. Ez pedig hosszú távon rombolóan hat a kapcsolatokra, illetve a családi működésre. Sokkal előnyösebb, ha felvállaljuk valódi érzéseinket, még akkor is, ha ezzel konfliktushelyzetbe kerülünk.

A jó hír az, hogy létezik egy 5. kommunikációs minta is, amely pozitív hatással van kapcsolatainkra, és némi odafigyeléssel, illetve gyakorlással elsajátítható. A helyes kommunikációs mintát Virginia Satir egységesnek és áramlónak nevezi. Ez egyrészt azt jelenti, hogy amit verbális (szavak) és non-verbális (testtartás, mozdulatok, mimika, hangtónus, hangerő, stb.) csatornákon keresztül fejezünk ki, azok egy irányba mutatnak, harmóniában vannak egymással. Emellett fontos, hogy amit kommunikálunk a másik felé, az összhangban van aktuális érzelmeinkkel, a helyzethez való valódi viszonyulásunkkal. A test, a gondolatok és érzések mind egységet alkotnak. (Persze, ez azt is feltételezi, hogy kapcsolatban vagyok a saját érzéseimmel, meg merem élni azokat, és képes vagyok felismerni és kifejezni őket.) Ez a fajta kommunikációs stílus nyílt és közvetlen. Semmi sem magától értetődő, mert ami számunkra nyilvánvaló, nem biztos, hogy a másik számára is az. A vádló vagy okoskodó mondatok helyett pedig érdemes úgynevezett énközléseket adni. Az énközlések lényege, hogy nem a másik személyét minősítjük, hanem a saját érzéseinket fejezzük ki az adott szituációval kapcsolatban. Helytelen közlés például: „Te elviselhetetlen vagy!”, helyette próbáljunk meg inkább arra fókuszálni, hogy milyen érzéseket kelt bennünk a másik viselkedése. Ezt a következőképpen fejezhetjük ki például:

„Nagyon fáj, amikor azt teszed, hogy…” 
„Én úgy érzem, hogy…” 
„Nekem ez olyan érzés…”

Míg az első négy mintázat gyakori használatával falakat emelünk önmagunk és szeretteink közé, addig az utóbbi egységes és áramló kommunikációval nagyobb eséllyel élhetjük túl a kapcsolatok kisebb-nagyobb hullámvölgyeit.

Forrás: V. Satir, J. Banmen, J. Gerber, Gömöri Mária: A Satir-modell – Családterápia és ami azon túl van. Ursus Libris, 2015.